Párommal 2,5 éve vagyunk együtt. Az első fél évet leszámítva rengeteget veszekedtünk/veszekedünk. Én abban látom ennek okát, hogy neki nagyon rossz természete van. Zsörtölődő, ellenőrző, ellenszegülő, úgy érzem, nem tudok kijönni vele. Ha valami nem úgy van, ahogy Ő jónak látja, dührohama lesz, sérteget, és cinikus velem. Én ekkor rettenetesen megrémülök, ezekre a dühkitöréseire nem is tudok lélekben felkészülni. Én ilyenkor teljesen megdermedek, és elsírom magamat. Többször elbeszélgettünk már, hogy ezek engem zavarnak, és megrémülök, de úgy tűnik nem veszi a jelzéseimet komolyan. Mivel állandó (lelki) készenléti állapotban vagyok, hogy mikor mibe köt bele, így állandósult nálam egy szorongásos állapot. Úgy döntöttem, hogy elköltözöm egy időre Tőle azzal a céllal, hogy újra egymásra találjunk. Ezt be is jelentettem neki. Megbeszéltük, ennek miért látom szükségét, elfogadta az érveléseimet. Belátja, hogy javítani kellene viselkedésén, de sajnos azt látom, hogy nem képes erre. Azért költözöm el tőle – annak ellenére, hogy szeretem, mert ezzel szeretném „megtanítani”, hogy komolyan gondolom, hogy legyen toleránsabb velem. 36 éves vagyok, szeretnék már gyereket, de így nem merek vállalni, az időm pedig egyre fogy. Az Ő elmondása szerint szeret engem, sőt, amikor lezajlik a dührohama, jön és szeretget. Azt gondolom, Ő nem is veszi észre, hogy mikor sért meg. Szeretném megkérdezni Öntől, hogy miben látja nálunk a változást, megoldást, ill. azt, hogy helyes lépés-e a költözés, v. van-e esély, hogy ez célra vezethet?”
Kedves Levélíró!
Én is úgy gondolom, hogy ilyen esetben érdemes kipróbálni, hogy a külön költözés milyen változást hoz. A leírtak alapján úgy tűnik, hogy nagyon másképpen kezelik az indulataikat, és emiatt a temperamentumbeli különbség miatt a kapcsolatuk egyelőre valóban alkalmatlan az együtt élésre és a közös gyereknevelésre. A konfliktusok kezelésében a zsörtölődés, a dühkitörés nem építi, hanem rombolja a kapcsolatot. Ha ezek hatására Ön lefagy, megrémül, és nem tudja, hogy hogyan kezelje ezeket a helyzeteket, az traumák felhalmozódását eredményezi, és ez pedig egy lélek-romboló folyamat. Ha mindenképpen ragaszkodnak egymáshoz, és a közös jövőhöz, akkor mindent meg kell próbálnia, amivel esetleg meg tudja tanulni kezelni a párja dühkitöréseit. Ez mindkettőjük számára nagyon hasznos lenne. A fizikai távolság gyakran segít a reakciók mélyebb átgondolásában és a változásban. Külön élve – a találkozások és a közös nyaralások alkalmával – lehetőség nyílik a tesztelésre, és az új magatartás-formák kialakítására. Utána, ha már úgy tűnik, hogy minden rendben van, az összeköltözés történhet olyan lépésekben, amik az esetlegesen visszatérő indulat-kezelési kudarcok esetén könnyebben visszavonhatóak. Nagyon fontos, hogy tudjanak kísérletezni az együtt eltöltött idő hosszúságával és rendszerességével, és így be tudják állítani azt az egymás közti távolságot, ami lelkileg – mindkettőjük számára – kényelmes és biztonságos.
Üdvözlettel:
Irtzl Karoly