Ha elégedetlenek vagyunk valamivel, sokszor tényleg jól esik kipanaszkodni magunkat. Ez egy természetes reakció. Szembesülünk egy problémával, és ahelyett, hogy napirendre térnénk felette, elmennénk mellette, felhívjuk rá valaki figyelmét. Hogy ő is érezze: Baj van. Elmondjuk, hogy szerintünk nem úgy történnek a dolgok, ahogy kellene, hogy történjenek. Elmagyarázzuk, hogy ez és ez nem jól működik, aminek lehet, hogy ez és ez az oka. Ezzel elindul egy kommunikációs folyamat. Ettől persze a gond még nem fog megoldódni, de az első lépést már megtettük: Felismertünk egy problémát, és elkezdtünk foglalkozni vele.
Hányszor van azonban, hogy odafigyelést szeretnénk valakitől, és mégis falakba ütközünk? Üres tekintettel merednek ránk, és nem értik, hogy mi a bajunk. Vajon miért kapjuk ezt?
Emögött a maszk mögött általában a tehetetlenség érzése van. Lehet, hogy túl váratlanul, felkészületlenül ért valakit az, amit kifejeztünk, de az is lehet, hogy pont ellenkezőleg; a panaszunk már egyáltalán nem az első eset, sőt: az illető korábban már hiábavaló erőfeszítéseket tett azért, hogy egy bizonyos rögzült magatartásformát megváltoztasson bennünk. De a rögzült magatartásformák már csak ilyenek: a természetükből adódóan ellenállnak a változásnak. Előfordulhat, hogy emiatt korlátoltnak, érzéketlennek látunk valakit és megsértődünk azon, hogy nem érdekli a problémánk. Minél nagyobb sérelem ér bennünket, annál indulatosabbak és akaratosabbak leszünk, és ez így van akkor is, amikor azt akarjuk, hogy komolyan vegyenek bennünket. Ez a követelés azonban a másik félből sokszor még nagyobb ellenállást vált ki, ha csak nem sikerül valamivel jól ráijesztenünk. Ha szerencsénk van, akkor ez nem sikerül, mert minél jobban működnek valakinél az érzelmi zsarolásaink, a személyiségünk ennek következményeként sajnos egyre erősebben eltorzul ebben a tudattalanul zajló manipulációban. Bár az természetes, hogy a panaszainkkal elsősorban szövetségeseket keresünk, de az a helyzet, hogy minél erősebb érzelmeket mozgat meg bennünk valami, annál szűkebb perspektívából látjuk a helyzetet. Ezért ha valaki kívülről tud ilyenkor ránézni az általunk bemutatott szituációra, a megjegyzéseivel segíthet abban, hogy más megvilágításban kapjuk vissza tőle azt a problémát, amit megosztottunk vele.

Nagyon jó érzés, ha bármilyen közösségben – vagy például legalább a világhálón – sorstársakra akadunk.
Akik hasonló nehézségekkel találták vagy találják szemben magukat, mint mi, könnyebben megérthetnek bennünket és segíthetnek a megjegyzéseikkel. Ez is megkönnyítheti, hogy kialakuljon bennünk az a hozzáállás, amivel a helyzetünket eredményesebben kezelhetjük. Ezen a ponton elérkeztünk oda, hogy általában nem csak a világgal van probléma. Első ránézésre mindig úgy tűnik, hogy a sorsunk a körülmények miatt lesz nyomorúságos. De ha mélyebben elgondolkodunk rajta, rájövünk, hogy elsősorban nem a körülményekkel van baj, hanem azzal, hogy még nem tudjuk  őket kezelni és a céljainkhoz vagy a személyes fejlődésünkhöz hatékonyan felhasználni. 

A problémáink megbeszélése segít abban, hogy kialakuljon az a megoldásmód, amit a sajátunknak érezhetünk és amivel elégedettebbek lehetünk. Az együtt gondolkodás lehetőséget teremt arra, hogy minél jobban megismerjük annak a „falnak” a természetét és kiterjedését, ami az utunkat keresztezi. Ha körbe tudjuk járni és meg tudjuk vizsgálni többféle nézőpontból, akkor a félelmeink is csökkenhetnek. Ezzel szélesedik a viselkedés-repertoárunk és növekszik az esélye annak, hogy túljussunk rajta, lebontsuk, megkerüljük, felmásszunk rá vagy nekitámaszkodjunk.

Most már az interneten is lehetőségünk van arra, hogy a hasonló érdekelődéssel és hozzáállással rendelkező emberekkel hálózatokat hozzunk létre, megosszuk egymással a problémáinkat, a bevált megoldásmódokat, és közösen új stratégiákat dolgozzunk ki. Az még a jövő zenéje, hogy ez az elektronikus hálózat alkalmas lesz-e arra, hogy olyan közeget adjon, ami betölti az űrt, ami az emberi kapcsolatainkban keletkezett. Ez az űr paradox módon — szerintem — nem csak abból adódik, hogy nem elég mélyek a kapcsolataink, hanem abból is, hogy ezzel együtt viszont érzelmileg túlságosan telítettek. A „futószalagon” kötött ismeretségeink csak látszólag könnyedek és felszínesek. Mélyebben elgondolkodva kiderül, hogy esetlegességük miatt gyakran nagyon sok bizonytalansággal és szorongással terheltek. Hogy igenis mélyen megérintenek, és nyomot hagynak bennünk. A különböző internetes fórumok egy játékosabb, elfogadóbb, szabadabb kommunikáció lehetőségét kínálják. Az még azonban kérdés, hogy a jövőben mennyire lesznek majd alkalmasak arra, hogy meghatározó és komoly szerepet is betöltsenek a problémáink valódi megoldásában, mert jelenleg ezt még nem tapasztalom. De ez talán nem is annyira az interneten, mint inkább rajtunk felhasználókon múlik majd.

Irtzl Károly pszichológus