Ha elégedetlenek vagyunk valamivel, sokszor tényleg jól esik kipanaszkodni magunkat. Ez egy természetes reakció. Szembesülünk egy problémával, és ahelyett, hogy napirendre térnénk felette, elmennénk mellette, felhívjuk rá valaki figyelmét. Hogy ő is érezze: baj van. Elmondjuk, hogy szerintünk nem úgy történnek a dolgok, ahogy kellene, hogy történjenek. Elmagyarázzuk, hogy ez és ez nem jól működik, aminek — szerintünk — ez és ez az oka. Ezzel elindul egy kommunikációs folyamat. Ettől persze a gond még nem fog megoldódni, de az első lépést már megtettük: Felismertük egy problémát, és elkezdtünk foglalkozni vele.  

Hányszor van, hogy szeretnénk valamit, de falakba ütközünk? Üres tekintettel merednek ránk, és nem értik, hogy mi a bajunk. Ezt a maszkot azután szokták felvenni, miután hiábavaló erőfeszítéseket tettek azért, hogy bizonyos rögzült magatartásformákat megváltoztassanak bennünk. A rögzült magatartás azonban természetéből adódóan ellenáll a változásnak. Előfordulhat, hogy emiatt korlátoltnak, érzéketlennek látunk valakit, és megsértődünk azon, hogy nem érdekli a problémánk.

Minél nagyobb sérelem ér bennünket, annál indulatosabbak és akaratosabbak leszünk. Ezt megérzi a másik fél, és persze még jobban ellenáll, ha csak nem sikerül valamivel jól ráijesztenünk De a demokrácia azért van, hogy ez utóbbi ne sikerüljön. Amikor tehát látjuk, hogy a fal ott van, és nem mozdul — bármennyire is erőlködünk — következő lépésként a panaszainkkal szövetségeseket keresünk. Minél erősebb érzelmeket mozgat meg bennünk valami, annál jobban erősödik az elkötelezettségünk egy bizonyos irányban; és emiatt egyre szűkebb perspektívából látjuk a dolgokat. Az érzelmi érintettség mindig azt jelenti, hogy a saját szempontunk felerősödik. Ezért ha valaki kívülről tud ilyenkor ránézni az általunk bemutatott szituációra, megjegyzéseivel segíthet abban, hogy más megvilágításban kapjuk vissza tőle azt a problémát, amit átadtunk neki.

Nagyon jó érzés, ha bármilyen közösségben, vagy például legalább a világhálón sorstársakra akadunk, akik hasonló nehézségekkel találták, vagy találják szemben magukat, mint mi. Ez is megkönnyítheti, hogy kialakuljon az a hozzáállás, amivel a helyzetünket eredményesebben kezelhetjük. Ezen a ponton elérkeztünk oda, hogy általában nem csak a világgal van probléma. Első ránézésre mindig úgy tűnik, hogy a sorsunk a körülmények miatt lesz nyomorúságos, de ha mélyebben elgondolkodunk rajta, rájövünk, hogy elsősorban nem a körülményekkel van baj, hanem azzal, hogy még nem tudjuk kezelni őket.

A kommunikáció segít abban, hogy kialakuljon az a megoldásmód, amit a sajátunknak érezhetünk, és amivel elégedettebbek lehetünk. Az együtt gondolkodás lehetőséget teremt arra, hogy minél jobban megismerjük annak a „falnak” a természetét, és kiterjedését, ami az utunkat keresztezi. Ha körbe tudjuk járni, és meg tudjuk vizsgálni többféle nézőpontból, akkor a félelmeink is csökkenhetnek. Ezzel szélesedik a viselkedés-repertoárunk, és növekszik az esélye annak, hogy túljussunk rajta, lebontsuk, megkerüljük, felmásszunk rá, vagy nekitámaszkodjunk.

Most már az interneten is lehetőségünk van arra, hogy a hasonló érdekelődésekkel és hozzáállással rendelkező emberekkel hálózatokat hozzunk létre, megosszuk egymással a problémáinkat, a bevált megoldásmódokat, és közösen új stratégiákat dolgozzunk ki. Az még a jövő zenéje, hogy ez az elektronikus hálózat alkalmas lesz-e arra, hogy olyan közeget biztosítson, ami betölti azt az űrt, ami az emberi kapcsolatainkban keletkezett. Ez az űr paradox módon — szerintem — nem csak abból adódik, hogy nem elég mélyek a kapcsolataink, hanem abból is, hogy ezzel együtt viszont érzelmileg túlságosan telítettek.

A „futószalagon” kötött ismeretségeink csak látszólag könnyedek és felszínesek. Mélyebben megvizsgálva őket kiderül, hogy esetlegességük miatt gyakran nagyon sok bizonytalansággal és szorongással terheltek, hogy igenis mélyen megérintenek, és nyomot hagynak bennünk. A különböző internetes fórumok egy játékosabb, elfogadóbb, szabadabb kommunikáció lehetőségét kínálják. Az még azonban kérdés, hogy a jövőben mennyire lesznek majd alkalmasak arra, hogy meghatározó és komoly szerepet is betöltsenek a problémáink valódi megoldásában, mert jelenleg ezt még nem tapasztalom. De ez talán nem is annyira az interneten, mint inkább rajtunk felhasználókon múlik majd.

Irtzl Károly pszichológus