Hogyan tudunk változtatni az életmódunkon? Miért olyan nehéz leszokni egy káros szenvedélyről?

A hozzászokás mindig egy észrevétlen folyamat. Az hogy rabjai lettünk egy szenvedélynek mindig csak akkor derül ki, ha saját magunk vagy mások érdekében megpróbáljuk korlátok közé szorítani. Mindenkinek vannak olyan dolgok, személyek az életében, amikhez vagy akikhez kötődik, és csak amikor el kell engedni őket akkor derül ki, hogy mennyire fontosak voltak. Fontos, hogy örömet találjunk az életben. Semmi értelme sincs a racionálisan kiszámított okos életnek, amiből hiányoznak az érzelmek, és egyetlen célja az élet fenntartása. Ezt abból is lehet látni, hogy például a fiatal dohányosok csak mosolyognak, ha azt mondjuk nekik, hogy a kátrányos füst rákot okoz. Inkább élnek kevesebb ideig, de úgy, ahogyan ők szeretnének, mint sokáig, de örömtelenül. Aztán amikor 15-20 év múlva jelentkeznek az erős dohányzás okozta visszataszító testi tünetek, akkor már jobban elgondolkodunk azon, hogy valóban ezt akarjuk-e, és egy idő után lehet, hogy megérik bennünk a változtatás szándéka. Ekkor azonban szembetalálkozunk a leszokás nehézségeivel; megtapasztaljuk, hogy nem teljesen vagyunk szabadok. A szokásaink rabjai lettünk. Honnan meríthetünk erőt ahhoz, hogy végig csináljuk azt, amit elterveztünk?

Ahhoz, hogy meg tudjunk szabadulni egy káros szenvedélytől, találnunk kell helyette egy újabb szenvedélyt, amiben hasonlóképpen megtalálhatjuk azt az örömforrást, izgalmat, vagy éppen nyugalmat, amit eddig a káros szenvedélyünk adott meg nekünk. Addig ameddig ezt nem találjuk meg, a veszteség miatt óriási hiányt érzünk, kedvetlenséget, szomorúságot, és ürességet.

A szenvedély szenvedéssel jár, közös tőről fakadnak, erre utal maga az elnevezés is. Ezért legjobb, ha olyasmit keressünk, ami nehézségekkel jár, a megvalósítása küzdelmes, valamit fel kell áldozni érte, valamiről le kell mondani miatta. Sok embert ez lelkileg edzettebbé tesz, ami kifejezett elégedettséggel tölti el. Sokaknak furcsán hangozhat, de ez az elégedettség tényleg helyettesítheti azt az elégedettséget, amit a cigaretta vagy a jóllakottság okoz. De ha ehhez nincs kedvünk, kereshetünk olyat, ami kifejezetten örömteli a számunkra. Ennek megtalálásában és a leszokásban segíthet a pszichoterápia is. Segít, ha új, rendszeres programokat iktatunk be az életünkbe, új ismerősöket szerzünk, új célokat tűzünk magunk elé. Nagyon sok minden van a világon, amit érdemes csinálni!

A változáshoz azonban kell még valami; és ez a bátorság. Bátorság ahhoz kell, hogy elengedjük azt, amibe kapaszkodunk azért, hogy elérjük azt, amit szeretnénk. Az ember sokszor görcsösen ragaszkodik valamihez, amit pedig már úgyis elveszített. Az embert utoléri a változás, és ezt sokszor nehéz belátni. A szokásaink megváltoztatása során előbb-utóbb elérünk egy ponthoz, amikor szükség van arra, hogy elég bátorságunk legyen beleugorni valamibe, ami bizonytalan, és kétséges, hogy hogyan fogunk kijönni belőle. Amikor a régi szokásunkat, régi életmódunkat elhagyjuk, át kell élni, hogy régi énünk egy része meghal, és nem tudhatjuk előre, hogy milyen lesz az új élet. Az elején még ügyetlenül csetlünk, botlunk, mint amikor elveszik a mankónkat. Még nem találjuk fel magunkat az új helyzetben, és közben egyre jobban érezzük, hogy nagyon hiányzik az, amitől meg akarunk szabadulni. Ez egy meghasonlott állapot, mintha gyökerestül tépnénk ki lelkünk egy darabját. Amikor közeledünk a holtponthoz — akárcsak a hosszútávfutók — egyre jobban úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább a feszültséget; egyre erősödik a késztetés, hogy megint belekapaszkodjunk abba, ami eddig életben tartott bennünket. Ez hasonló a halálfélelemhez. Ilyenkor a testi és lelki megsemmisüléstől való félelemmel kell szembenézni, és ezt nem mindenki bírja ki. Nem csoda, hogy a legtöbben ilyenkor abbahagyják a futást. Bár erősen megfogadták, hogy nem teszik, de mégis kinyitják a hűtőszekrényt, mégis rágyújtanak, rendelnek egy következő felest, vagy benyomják azokat a régóta szorongatott kétszázasokat a „félkarú rablóba”. Azért nehéz ez, mert ilyenkor nem tudhatjuk, hogy mennyit kéne még kibírni a holtpontig. Nem tudhatjuk, mennyi kínlódás van még hátra, mert mindig csak utólag tudjuk meg azt, hogy elértük, és átbillentünk rajta. Csak aki többször átélte már, az tudja, hogy ez biztosan el fog jönni. Jön egy pont, amikor túljutunk a szenvedésen, és megszabadulunk a sóvárgástól. Aki túl tud jutni a holtponton, az megtapasztalja a szabadságot, a függetlenség örömét. Kezdetben az öröm és a lehangoltság hatalmas hullámai és hullámvölgyei váltogatják egymást. A sóvárgás még hosszú ideig vissza-visszatérhet, de ha egyre rövidebb ideig tart, és egyre később jelentkezik, akkor tudhatjuk, hogy túl vagyunk a nehezén, és már kifelé megyünk egy sötét alagútból egy új élet felé.

Irtzl Károly pszichológus