mert már nagyon tanácstalan vagyok. 21 éves lány vagyok. Lassan már 4 éve, hogy kapcsolatban élek. A problémám az, hogy a szüleim nem akarják őt elfogadni. Kb. 3 év után volt csak bátorságom bemutatni őt, mert eddig minden barátomban találtak hibát, és ezért nem mertem. De be is igazolódott a félelmem. Sok minden zavarja őket, pl van köztünk 60 km távolság, de ez nekünk nem jelent gondot. Viszont anyukámnak igen. Lakik rokonunk abban a faluban, és tőlük megtudták szüleim a barátom családi helyzetét, azt hogy a szülei elváltak, az apukája iszik, és hogy az anyukája sem nagyon figyelt oda rájuk, és persze azt, hogy nem veti fel őket a pénz. Én úgy gondolom, hogy nem a gyerek tehet arról, hogy milyenek a szülei. De az én szüleim ezzel nem értenek egyet, mert hogy biztos ő is ezt tanulta otthon, meg az ő szülei nem fognak majd minket tudni segíteni. A másik ami zavarja őket, hogy 10 osztálya van meg. Sajnos akkor úgy döntött, hogy dolgozni szeretne, mert kapott külföldön egy állás ajánlatot, és mivel a szüleire nem nagyon számíthatott, ezert elment dolgozni. Én is megértem, hogy a mai világban szükség van végzettségre. de ő egy talpraesett fiú, és nem hiszem, hogy emiatt nem kellene együtt lennünk. Egész nap csak azt hallgatom, hogy nem való hozzám, jobbat érdemlek, és egyre több kis apró dologba belekötnek vele szemben. Azt nem tiltják meg, hogy jöjjön hozzám, de én már nem tudok olyan nyugodtan itthon lenni vele, mikor tudom, hogy nem szeretik, és ezért olyankor a kedvem sem a legjobb, és ezt észreveszi a barátom. Viszont neki nem merem elmondani, hogy mit gondolnak róla és a családjárol mert tudom, hogy utána többet nem jönne, és meg is értem, mert én sem mennék oda, ahol nem látnak szívesen. Mindig gyomorideggel kelek, fekszem, hogy vajon ma mibe fognak belekötni, és már magamhoz is idegességgel hívom, pedig szeretem, és nagyon hiányzik. Engem pedig hozzá nem engednek, mindig ő kell jöjjön. 4 év alatt egyetlen egyszer voltam nála, és lassan kezd neki is rosszul esni, és meg is értem. A szüleimet is szeretem, de annyira rossz, hogy nem tudnak megérteni, főleg anyukám. Tudom, hogy a jót akarják nekem, de ezzel azt érik el, hogy boldogtalan leszek, és eltaszítanak maguktol. Nem tudom, hogy mitévő legyek. Próbáltam már beszélni velük, elmagyarázni, de csak veszekedés lett a vége, hogy én nem vagyok normális, elrontom az életem, meg hasonló kifejezések. Már nem tudom, hogy mi tevő legyek. Szeretem a barátomat, nem akarom elhagyni, pedig előbb utóbb ez meg fogja mérgezni a kapcsolatunkat. Nem szeretném őt elveszíteni, főleg úgy nem, hogy más kér meg rá, hogy hagyjam ott. Rengetegszer sírtam, de csak azt kaptam, hogy hisztizek meg, hogy mit tudok benne szeretni. De meg se próbálják megismerni, eltűrik, míg itt van, és kész. Utánna meg kapom a fejmosásokat. Nem latják, hogy ezzel lelkileg tönkre tesznek, még ha a jót is akarják.”
Kedves Levélíró!
Ez a kétarcúság egy idegileg nagyon kimerítő helyzet lehet. Azt javaslom, hogy mondja meg a szüleinek, hogy ha így állnak továbbra is a szerelméhez, akkor nem hivja hozzájuk többet – ahogyan ezt ő is így szeretné valószínűleg, ha ismerné a helyzetet – hanem vagy maga megy őhozzá, vagy máshol találkoznak. Ha nagyon zavarja, amit mondanak, azt is megbeszélheti velük, hogy akkor elköltözik otthonról. Ha ezt egyelőre nem tudja még megtenni, azt javaslom, hogy tegyen meg mindent annak érdekében, hogy előbb-utóbb szabadságában álljon meghozni egy ilyen döntést.
Felnőtt korban már természetes, hogy ha valakinek eltér az életmódja a szülei által elvárttól, és emiatt meg nem értettség és sorozatos konfliktus van, akkor egy bizonyos ponton egészségesebb elköltözni otthonról, és lelkileg és anyagilag is önállóbbá válni.
Üdvözlettel,
Irtzl Károly