8 éve élek házasságban. Egy gyermekünk van, egy 6 éves kislány. A lányunk kicsi korában igen rossz alvó volt, mostanában már sokkal jobban alszik. 5 éves koráig egy szobában aludtunk vele, mert nem volt más lehetőségünk: az ő ágya mellé volt téve a miénk, így mi is és ő is külön ágyban pihentünk. Tavaly szeptemberben változás állt be, ugyanis földsugárzások miatt át kellett teljesen rendeznünk a szobát, így már csak egy kétszemélyes ágy fért el a hálószobában. Ezen én aludtam a lányommal, hogy éjszakánként ne féljen a sötétben. Ettől a naptól kezdve (már egy éve) külön aludtam a férjemtől, ő a nappaliban aludt. Ez év tavaszán elkészült a házunk tetőtere, ahol a gyerekszoba mellett elkészült a szülők hálószobája is. A kislányom nagyon örült az új szobának, a saját bútorainak és az új ágynak, hiszen eddig nem volt saját szobája. Ellenben éjszakánként nem mert egyedül aludni, és kérte, hogy most már ne az anyukája, hanem az apukája aludjon vele, mert anyuval már sokat aludt, az apuval pedig nem. Mi engedtünk a kérésének. Mostanában több rokonom jelezte, hogy a gyerek szempontjából mindent meg kell tenni, hogy egyedül, önállóan aludjon a szobájában, de legfőképpen ne az apukájával.
Doktor Úr! Ön szerint, hogyan lehet azt elérni, hogy a kicsi egyedül is merjen aludni a szobájában? A gyerek szempontjából mi a helyesebb, ha választani kell: anyuval vagy apuval aludjon? Sokan nevelik egyedül a gyermeküket, és hely hiányában (ami persze nálunk már megoldódott) szintén egy ágyban alszanak a gyermekükkel. A férjem úgy éli meg, hogy őt a családom bűnözőként kezeli, mert a lányával egy ágyban fekszik.
Szó sincsen itt bármi másról, én maximálisan megbízom benne!
Kérem válaszát arra, hogy mi a leghelyesebb megoldás, és mi az, ami esetleg hátrányosan érintheti a gyermekünk fejlődését?”
Kedves Levélíró!
Az európai módon szerveződő társadalmakban a családi élet harmónikus működését és a gyermek közösségi beilleszkedését nagyon elősegíti, ha meg tudja tanulni azt, hogy hogyan lehet feldolgozni azokat a félelmeket, amik elalvás előtt a sötétben a szülők hiánya miatt rátörhetnek. Minél későbbre halasztjuk ezt a feladatot, annál nehezebb és komplikáltabb lesz.
A szülővel való együtt alvásról fokozatosan, de határozott kis lépésekkel lehet leszoktatni a gyermeket, amikor is a megtett lépések után már nincs visszalépés egy-egy korábbi stádiumba. A lépéseket családi konszenzussal, kreatívan, a gyermek bevonásával lenne jó megtervezni, és minden segítséget meg kell adni neki, hogy a megtervezett előrelépést sikeresen meg tudja oldani. Nagyon fontos, hogy a gyermek beleegyezését elnyerjük ehhez a tanulási folyamathoz. Fontos, hogy lássa a végcélt, és ő is akarja a sikert, a fejlődést, a felnövést, a külön alvást, amit persze nehéz megvalósítani. Sok szívre és együttérzésre van szükség, de szükség van komolyságra, határozottságra és humorra és játékosságra is, de a legfontosabb, hogy a félelmek és a kétségbeesések hatására se legyen visszalépés a közös ágy felé, hanem inkább bármi más; együttérzés, simogatás, mese felolvasás, stb.
A lépések pl a következők lehetnek:
1. A szülő, vagy a szülők ott maradnak a gyermek szobájában, amíg az el nem alszik, és hívásra ismét bejönnek. Éjszakára az ajtók nyitva maradnak.
2. Ha az előző lépést már sikeresen teljesítették, és a gyermek végig alussza az éjszakákat, akkor mondjuk egy idő után (pl. 1 hét) meg lehet próbálni becsukni az ajtót, és felkapcsolni egy halvány 1 wattos fényforrást éjszakára. A szülők továbbra is bejönnek, ha a gyermek hívja őket.
3. Amikor egy viszonylagos stabilitás ebben kialakul, akkor át lehet állni arra, hogy a gyermeknek kell felkelnie és bekopognia a szülőkhöz, és akkor nyitja ki az ajtót, ha a szülők kiszólnak, hogy lehet. A szülő/szülők utána átmegy/nnek. Ha ez nem megy be kell zárni az ajtót, és kopogásra felkelni, és kinyitni. Természetesen ezt előre meg kell beszélni a gyermekkel. Nagyon sokat segít az, ha napközben és/vagy lefekvés előtt eljátszzák, hogy este mi fog történni, ha felébred, és a szülők segítségére van szüksége.
Ezután a lépés után már nincs szükség általában következő lépésekre, mert a gyermek fokozatosan egyre ritkábban fog felkelni, és bekopogni, és szülői segítséget kérni, ha ezt harc nélkül, és természetes módon úgyis megkapja. De ezért neki kell felkelni, és áthívnia a szülőt egy időre, ameddig elmeséli az álmát, és megnyugszik.
A gyermek napközbeni érettsége, önállósága és talpraesettsége szempontjából is nagyon fontos, hogy bizonyos mértékben fokozatosan el tudjon távolodni a szüleitől, és előbb utóbb önmaga is meg tudjon küzdeni a félelmeivel.
Ha a fenti folyamatot nem sikerül megvalósítani, és elakadnak, azt javaslom, hogy keressék fel bizalommal a körzetileg illetékes nevelési tanácsadó pszichológusát.
Üdvözlettel:
Irtzl Károly